A bejegyzés, ami mindenről szól, csak Tokyoról nem.

A pénteket és a szombatot átugorjuk, nem mintha nem történt volna semmi, de alapvetően semmi olyan, ami most idekívánkozna, lakásrendezés, vásárlás, a környékbeli kajáldák végigjárása, rég várt találkozások, etc.. Menjünk rögtön a vasárnapra, amikoris hosszú idő után ismét sikerült Tokyoba feljutnom (a buszozás a reptérről NEM ÉR!!!)

 Alapvetően az elektronika, és nem annyira a kultúra iránti éhség vezetett be, havernak kellett ugyanis egy laptop aztán én, mint a téma ”szakértője”, gondoltam segítek. Azért ezt a szakértő dolgot kb. úgy kell elképzelni, mint a klasszikus jelenetet a Blöff-ben („Te már éltél egy nyáron át egy lakókocsiban. Szóval többet tudsz róluk, mint én. Te fogsz nekem lakókocsit venni.”). Némi önfeledt vonatozás után bevetettük magunkat Akihabarába, legalábbis az állomáshoz közel lévő elektronikai boltba. Ez csak egy bolt itt a sok közül, egy kb. 9 emeletes Media Marktot képzeljetek el. Ah, a vonatozáshoz visszatérve még egy pillanatra: talán volt már szó erről, de itt SENKI nem adja át a helyét senkinek. Öreg néni, terhes anyuka, adóellenőr….mindegy. Van, viszont un. „elsőbbségi ülés”, ami a kocsi végéhez közel eső 2x3 ülést jelenti. Ide ELVILEG csak ilyen helyátadásra érdemes elemek ülhetnek, gyakorlatban viszont… hát, itt se láttam még helyet átadni senkit. Mert az ember NYILVÁN leül az üres helyre, főleg egy kb. 3 órás vonatúton.

Sikerült rövidúton bevásárolni mindenesetre, laptop és fényképezőgép is lett viszonylag jó áron. Azért ezt a viszonylag jó árat kicsit nem árt árnyalni, mert sok itt a tévhit az akihabarai csodás elektronika-vásárlás körül. Az TÉNY, hogy minden jóval olcsóbb, mint egyébként lenne pl. nálunk. DE. Ez a „minden”, ez igazából csak a max fél-1 éves cuccokra terjed ki, mivel a japánok nem igazán rajonganak az elavult elektronikáért, és az ő esetükben az „elavult” úgy értendő, hogy „nincs már most-vettem-ki-a-dobozból szaga”. Ezért bár arányaiban (ahhoz képest, hogy MIT veszel és MENNYIÉRT) olcsóak a dolgok, de lehet, hogy neked egy egyszerű, régi, 2 éves laptop is jó lenne, kifutott modell, etc.… na, ez esetben csalódni fogsz. És azért az új cuccok sehol, és sohasem olcsóak. Szóval, amikor azt mondom, hogy akihabarában olcsó az elektronika, akkor azt nem úgy értem, hogy KEVÉS pénzbe kerül, hanem úgy, hogy az amúgy máshol méregdrága cuccoknak van normális ára. Szóval mindenki, aki azért jönne ide, hogy bevásároljon kütyükből, annak ezt érdemes szem előtt tartania.

Nagyon nagy piaca van viszont a használt elektronikának. Nyilván laptopból istenkísértés használtat venni, de konzolok, fényképezők és egyebek esetén nagyon jól járhatunk 1-1 szerencsés találással. Persze ez attól is függ, éppen mit találunk, ugye a használt cuccok piaca nem éppen a nagy kereslet-rugalmasságáról híres (ezt biztos nem jól mondom, aki közgázos, csipkézze ki a fülemet a kommentek között bátran: ) ).

Szóval a vásárlás után úgy voltunk vele, hogy üljünk be ebédelni valahová, meg nézünk kicsit körül a környéken, mivel a megbeszélt találkozómig még volt hátra vagy 3 óra Egy régi kedves ismerőssel terveztem összefutni ugyanis, akit anno még az egyetemen ismertem meg diákként, de azóta a társadalom hasznos tagjává evolválódott, és jómunkásemb… izé, jómunkásasszony lett Tokyoban. Ő később nagyokat hüledezett azon, hogy nálunk az emberek 8-fél5 között dolgoznak, és mikor nekem olyan munkám volt, aminél minden létező ismerősöm sajnálkozott (kivéve más jogászokat) hogy milyen irgalmatlan túlórám van, akkor dolgoztam este 7ig… Ő ilyen napi szinten reggel 8 és este 8 között húzza az igát, és ez NEM túlóra, ez a normális. Péntekenként pedig igen, karaoke és iszogatás a főnökkel és a munkatársakkal, bár ez alól ki tudja húzni magát az ember, mint megtudtam. Persze ezért cserébe a mienkhez mérten arányosan több fizetést kap, számokat nem tudok de ott a kezdőfizu forintra átszámolva olyan fél millánál indul, az életszínvonal ugyanakkor olyan, hogy ez arányaiban is sokkal jobb, mint a nálunk adott kezdő fizetés.

Ami az ilyen esti iszogatást illeti, külön sajnálkozott azon, hogy ő bizony a szénsavas dolgokat nem tudja meginni, ezért pl. sört sem iszik, és hogy nagyon kellemetlen, amikor mindenki más a társaságban a munkatársak közül sört kér, ő meg koktélt… Igen, ez itt ilyen, amíg nálunk mindenki egyéni próbál lenni, és komoly, generációkon átívelő vérbosszúhadjáratok forrásává válik, ha pl. két lány ugyanolyan ruhában jelenik meg egy bulin, addig itt az a mondás, hogy „a kiálló szöget beverik”. Legyél csak olyan, mint mindenki más körülötted, ezzel is erősíted a csoportot. Ehhez képest már az ilyesmi is renitens dolognak számít, hogy te mást iszol, mint ők. Nem arról van szó, hogy ezért bármilyen retorzió járna, de azért ez így pszichésen kellemetlen nekik…

Még egy érdekes, nagyon-nagyon-nagyon japános dolog történt a tali vége felé, amit megosztok, mert tanulságos, és nagyon jól alátámassza azt az elméletemet, hogy itt alapvetően a külföldi-japán interakciókban ufók próbálnak meg más ufókkal szót érteni, csak hasonlóan nézünk ki meg viselkedünk (látszólag!), és ezért ez nem egyértelmű elsőre.

Az volt ugyanis, hogy a havernak az otthonról hozott törülközőjével lett valami, és sürgősen kellett neki egy új, amely szükségletről napközben elfelejtkeztünk. Ennek apropóján este a vonat indulása előtt egy órával, az állomásra menet megkérdeztük a lánytól, hogy ugyanmár nem e tud valami helyet a környéken, ahol lehetne törülközőt kapni. Ezt követően végigvezetett minket a környéken, bár mi csak egy címet szerettünk volna alapvetően, de ő kötelességének érezte, hogy szerezzen nekünk törülközőt. Ennek a csúcspontja az volt, amikor betévedtünk egy elég drága ruhaboltba (Tokyoban vagyunk ugye…), ahol ő – heves tiltakozásunk közepette – erősködött, hogy ő mindenképpen meg akarja venni a havernak azt a 3000yenes (8 ezer forint) törülközőt, merthogy „ha már feljött Tokyoba, szeretne neki adni valamit”. Mindezt egy olyan embernek, akit kb. 2 órája ismert meg. Végül aztán lebeszéltük erről, és egy 100 yenes boltban – hol máshol – találtunk törülközőt, de az eset elgondolkoztatott.

Nyilván udvariasságból ajánlotta fel a dolgot, de már arról is oldalakat tudnék írni, hogy ez nekik mennyire természetes, nekünk meg mennyire nem az… tegye fel a kezét, aki hasonló ajánlatot tett volna! De ami leginkább zavarba ejtő, hogy igazából FOGALMAM NINCS, és valszeg soha nem is fogom megtudni, hogy ő mit érzett volna, ha elfogadjuk a nagylelkű ajándékot. A magyar agyam azt mondatja velem, hogy ő csak udvariaskodott, és egyáltalán nem gondolta komolyan, de simán elképzelhető – ismerve a japánokat – hogy ő ezt halálosan komolyan gondolta, és valóban jól érezte volna magát, hogy segíthet nekünk (neki ez az összeg nem igazán pénz). Ezen a vonalon továbbmenve kicsit erős ugyan a következtetés, de még az se lehetetlen, hogy pont azon bántódik meg, ha nem fogadjuk el a dolgot. Ez most csak egy példa, amit azért hoztam fel, hogy mindenki érzékelje, mennyire lehetetlen vállalkozás IGAZÁN megérteni itt az embereket, és azok viselkedését. Külföldiként lehetsz itt akár egy éve, ufó vagy és ufókkal fogsz társalogni.

Életem leghosszabb kitérője után térjünk vissza az ebédhez a bejegyzés lezárásaként. Egy kis, eldugott tésztavendéglőbe vitt minket a sors, közel a Szenszódzsihoz, amit utána kicsit be is jártunk (erről rengeteg képet csináltam és postoltam tavalyelőtt az egyik októberi bejegyzésben, szóval most eltekintek tőle), ahol ettem remek zöldteás sobatésztát! Nem volt olyan erőteljes íze, mint a kép alapján gondolná az ember, hiába zöld :)     

Emellett mindenképp írnom kell még a csodás jégkásáról, ami japáncseresznye-ízesítéssel bírt, meg volt még a kirakatban ezer másféle ízű is, egyszer végig kell, hogy egyem őket!

Nehéz nem észrevenni, hogy mennyire élethű a kirakati kínálat is, pedig ezek mind műanyagok! Szánok erre is néhány keresetlen szót, mert szerintem sose írtam még a kirakati műételekről. 

Japánban uganis, ha az ember elmegy egy étterem előtt, mindig tudja, hogy ott bent mit adnak majd, már ránézésre is. A kirakat ugyanis valahogy így néz ki az éttermek 90%-a esetében:

Ezek kéremszépen egytől-egyik műanyagból vannak, és azért ennyire élethűek, mert külön iparág épül arra, hogy ezeket elkészítsék. Minden étteremben ilyenek vannak kirakva, névvel-árral, nem vesz zsákbamacskát, aki betér ide, arról nem is beszélve, hogy milyen könnyű küldöldiként rábökni a vitrinre, hogy "Azt kérem", ha az alternatíva mondjuk az, hogy "pirikaratamanegibátámiszórámen", nem? :D