Közjáték: Isten hozta önöket a Temető Motelben

Erről végül külön bejegyzést írok, mert nem akarom egyik másik trip bejegyzés hangulatát se elrontani, főleg, hogy ezután is csupa jó dolog jón, meg emelkedett hangulat meg minden, de muszáj leírnom amíg friss az élmény, mert nem hittem el, hiába láttam. És ezzel az év vége felé blogtörténelmi pillanat, az első negatív bejegyzés következik. Már ha nem számítjuk a sörös-karamellcukrot, de az inkább „9es terv az űrből” szinten volt rossz, és nem „bekapcsolt lángoló láncfűrész a seggedben” szinten.

Az úgy volt, hogy a szállást interneten foglalom mindig. Van egy relatíve megbízható oldal – a relatíve szó csakis e miatt az élmény miatt került be a leírásába –, ahol van egy kereső, aminek megadhatod a paramétereit a vágyott szolgáltatásnak és az ez alapján kidobja a lehetséges jelölteket. Lehet hely, ár, szoba jellege, ágyak száma és még számos egyéb feltétel szerint sorba rendezni őket, de a csóró egyetemista leginkább a legolcsóbb megoldást keresi. Ez figyelembe véve a japán viszonyokat, még így is fejenként 6000 forint körüli összeg, de ezért jellemzően kapsz valami minőséget. Van kép, vannak értékelések, elég megbízhatónak tartottam a rendszert.

Egészen mostanáig…

Kiszúrtunk az Osakai kétnapos tartózkodásra egy, az állomástól nem túl távoli, és viszonylag – de nem kiemelkedően – olcsó helyet. Volt egy kép egy japán stílusú szobáról, tatamikkal meg a fal egy részével, kicsit túlexponálva, de ez alapján nem tűnt vészesnek. Meg úgy voltunk vele, hogy csak aludni járunk úgyis haza, szóval igazából amíg vízszintes a talaj, addig teljesen mindegy.

Gondoltuk ezt mi. Aztán némi kóválygás után megérkeztünk a szállásra, egy jellegtelen három emeletes épület volt egy kis utcában. Az már rögtön látszott, hogy nem hotel, inkább ilyen apartman-ház/kolesz féle dolog, de hát attól még lehet jó, nem igaz? Aludtam én már erdélyi körúton román koleszban, tudom, milyen az. Ki lehet bírni.

Benyitottunk az ajtón, és egy gyéren megvilágított, dohos állott szagú koszos folyosóra érkeztünk. Recepció sehol. Ember sehol. Balra egy kis ajtó, ahonnan hangos szóval előcsaltunk egy nyájasnak kinéző öreg nénit, aki egy személyben lehet a tulaj, a portás, a recepciós, és a takarító is, sőt, még reggelit is felajánl a holnap szerint. Erre azért vagyok kénytelen következtetni, mert semmilyen más emberrel nem találkoztunk az egész helyen. Miután ”becsekkoltunk” – értsd: ráírtam a nevem, címem telefonszámom egy fehér lapra –, elmagyarázta hogy zuhany csak az elsőn van, és 100yenessel működik 5 percig…itt már éreztük, hogy baj van. Az általános gyakorlat ugyanis az, hogy ha nincs is wc/fürdő a szobához – ez sok helyen nincs – akkor is a van a folyosódon, de a fürdő esetében ez nem is fontos, mert úgyis van közös fürdő, minden extrával meg melegvizes medencével ellátva, és azt használod mert jó. Nahát, itt ilyen se volt.

Aztán a kihalt házban – elfelejtettem mondani, hogy mindez kb. éjfélkor, mert addigra értünk ide – felbaktattunk a harmadikra a neonfényben, és rácsodálkoztunk először a szobaajtónkra…

…aztán a szobára. Beszéljenek a képek helyettem, bár ezek másnap reggel készültek, és nem adják vissza azt a sokkot, amit a villódzó kék neonfényben nyújtottak a foltos falak, a japán-szobának eladott koszos szürke padlószőnyeg, a repedező mállott ajtó, és mindenek felett az irgalmatlan módon zúgó, kb 40 éves légkondi. 

 

Volt a folyosónkon WC. Külön férfi-női? Minek az. Ez még olyan extra felszerelést is nélkülözött – mind az a képen látható – mint az ajtó. Igen, az egész folyosó fültanuja lehet annak, hogy te éppen vígan slagozol két méterre az egyik szobától.

 

Nem tudom mennyire jön át, de az egésznek volt egy ilyen baljós Psycho/Motel hangulata, amin a helyhez sehogy se passzoló nyájasnak látszó néni, és az egyéb lakók teljes hiánya okozott. Aztán persze éjfél után, miközben aludni próbáltunk, hallottunk hangokat, meg ajtócsapódásokat, sőt, én meg mertem volna esküdni rá – de ezzel a már amúgy is rémeket látó útitársamat nem akartam terhelni – hogy valaki megpróbált benyitni hozzánk, csak ugye ráfordítottam a zárat. Én nem vagyok egy ijedős típus, tényleg nem, de elég nehezen aludtam el. Másnap aztán megbeszéltük, hogy bár a reggeli fényben nem olyan rossz a hely, mint elsőre (értsd – elnézést, de klasszikusokat csak szó szerint – : nem kegyetlenül kurvarossz, hanem aránylag szar) , de azért tekintet nélkül az esetleges veszteségekre, mi innen bizony kicsekkolunk és keresünk egy másik helyet.

És itt jön be az hogy mindezek ellenére még mindig Japánban vagyunk, ahol a kisvállalkozások is máshogy működnek mint nálunk: a néni egy szó nélkül visszaadta az aznapi szállásra előre odaadott teljes összeget. Pedig a szerződés alapján aznapi lemondás esetén csak 50% jár vissza, arról nem is beszélve, hogy a jogász-énem nagyon kapar azon, hogy vajon ha egy kétnapos foglalási esemény első napján kifizeted mindkettőt, mivel becsekkolsz, akkor egyáltalán beszélhetünk e ”aznapi” lemondásról. Szerintem lehetne pert nyerni legalább elsőfokon azzal hogy nem.            

És a heppi end: találtunk egy másik helyet, féláron, ahol nagyobb és tisztább szobák, rendes hotel, fürdőhelyiség, ingyen wifi és korlátlan mennyiségű kávé állt rendelkezésre. Ezt így versenyszempontból nem nagyon értem, de egy ilyen nap után nem is akarom.